OLVASMÁNY: Jer 17,5-8: Aki emberben bízik, különös lelkületről tesz tanúbizonyságot. Ez a naiv bizalom igen gyakran a belső bizonytalanságra utal. Fogódzót keres, de hogy mihez, azt még nem pontosan tudja. S ha belelát annak az embernek a belső ürességébe és mesterkélt magabiztosságába, akit követett, még inkább bizonytalanná, és most már bizalmatlanná is válik. Az embernek Istenben kell bíznia, nála kell keresnie az élet gazdagságát. (Van olyan szekta, amelyik az Istentől érkező gazdagság alatt anyagi biztonságot, és kifogástalan egészségi állapotot ért.) Igazából azok az emberek tudnak egymást gazdagító közösségre lépni, akik reményüket Istenbe vetik. Sok házassági kudarc mögött is az van, hogy csak az embert látták, belé vetették bizalmukat, és olyat vártak a másiktól, amit ő Isten nélküli magányában, a kegyelem ékességét elveszítve nem tudott adni. Vak vezetett világtalant. Mindketten a verembe estek. Áldott lesz és áldássá válik azonban az az ember, aki az Úrban bízik.

SZENTLECKE: 1Kor 15,12-20: Ha kereszténységünk nem Jézus feltámadásának hitén alapszik és nem a feltámadt Jézus szeretetében növekszik, akkor vallásosságunk a világ legmeddőbb vallásossága lesz. Merő kesergés, kudarc, megfeneklett remények. Egy Európába került afrikai rabszolga, a kereszténnyé vált Bakhíta Szent Jozefina csodálkozott rá, hogy a rabszolgatartó, gyarmatisító európai keresztények mennyire nem értik, hogy milyen csodálatos gazdájuk van. Örömükben naphosszat ujjonganiuk kellene. Ehelyett önként válnak a szeretet nélküli szabadság felfogásukkal szerencsétlen rabszolgává. Az a fojtogató, lélek nélküli reménytelenség, amellyel körül veszik magukat, félelmetesebb a legsötétebb rabszolga cellánál. Képletesen szólva, ilyen is lesz sok ember lelke.

EVANGÉLIUM: Lk 6,17-20: Jézus a nyolc boldogságról szóló tanítással alaposan felkavar bennünket. Rá kell jönnünk, hogy merőben máshová teszi a boldogságunk forrását, mint ahol mi oly kitartóan és egyre több kudarcot élve keressük. Egyre intenzívebb boldogságdózisokat adagolunk magunknak, és egyre inkább kiüresedünk. A boldogság a lélek tulajdonsága, és a lélek nem az anyagi javak által, nem a hiú tekintélyünk építgetése során nemesedik, hanem a hitben való engedelmes növekedésünk, valamint az irgalmasság testi és lelki cselekedeteinek gyakorlása révén.

A ZSOLTÁR VÁLASZA: Boldog az az ember,  *  aki az Úrban bízik.  (5. tónus)

EGYHÁZKÖZSÉGÜNK HÍREI

Az évközi 6. vasárnapot ünnepeljük. (II. zsoltárhét) Pénteken Szent Péter székfoglalásának ünnepe lesz. Jövő vasárnap országos gyűjtés lesz a katolikus iskolák javára.

MISESZÁNDÉKOK – SÁRISÁP (február 17-24.) V: Hálából 85 évért; H: Élő gyermekekért; Sz: A Rózsafüzér Társulat szándékára; P: (….); V: (….)

A Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus felé haladva egyre több plébánia érzi, hogy a szentségimádás a legméltóbb előkészület. Mi a szentségimádás? Úgy is fogalmazhatunk, hogy beleöltözés Krisztusba. (vö.: Gal 3,27; Róm 13,14; Ef 4,24) A keresztség kegyelmeinek őrzése, kibontakoztatása, intenzív megélése. A keresztségben kapott küldetés betöltése. A keresztény élet során egyre inkább beleöltözünk a keresztség kegyelmeibe és erről tanúságot teszünk. A keresztségben Isten gyermekei, a mennyország örökösei és az Egyház tagjai leszünk.  Az elsőáldozás arról szól, hogy a gyermek a hittanórák és szülei segítségével megsejtett valamit a keresztség megrendítő értékéből, és azt magához öleli. Amelyik hittanos nem vágyódik az elsőáldozásra, az nem hálás a szüleinek azért, hogy megkeresztelték. Sok keresztény családban a keresztség nem több, mint bármelyik iskolai rendezvény, vagy egy hangulatos családi esemény. Így viszont nem lehet őrizni a keresztség hatását, hiszen azzal a kezdetnél sem találkoztak. Voltaképpen semmit sem vártak a keresztségtől. Tartalom nélküli volt az „Isten gyermeke, a mennyország örököse és főleg az Egyház tagja” fogalom. Ezekben az esetekben is keresztelünk, de ilyenekor a befogadó egyházi közösség felelőssége még inkább megnő. Imádsággal és szeretettel építjük köréjük az az ethoszt, amire a gyengélkedő egyéni hit nem talált rá. Az egyházi közösség feladatai között az első helyen van: bemutatni, megőrizni és kibontakoztatni a keresztség hatását. Ebbe a folyamatba épül bele az elsőáldozás, majd a tudatos és hitet erősítő bérmálás, amelyek nélkülözhetetlen ajánlólevelek a szentségi házassághoz és a gondosan építkező, szép családi élethez.

Az Eucharisztia nem a katolikusok sajátossága, hanem az egész emberi nem mentsvára. Ezért a katolikusok elsődleges feladata, hogy az Egyházról és az Eucharisztiáról tanúságot tegyenek. Valljuk be, Jézusról pont olyan szépen és meggyőzően tud beszélni valamely kis- vagy nagyegyház jó képességű igehirdetője, mint a sajátos körülmények közé szorult vidéki pap. Egy szektás közösség példamutatóbb és elkötelezettebb szeretetben tud élni, mint sok plébánia. A médiaszakemberek által megtervezett televíziós igehirdetők a külső szemlélődő szerint jobban imponálnak, mint a rossz egészségi állapotban lévő idős papok. Számos gazdag szektás felekezet a kulturális hatásra, karitatív önigazolásra, létszámnövelő prozelitizmusra törekszik. A katolikus küldetés ezzel szemben – vagy inkább ezek mellett –: az Eucharisztia által megjeleníteni azt az Egyházat, mely az egész emberi nem egységének és Istenre találásának legfőbb krisztusi műve. A szabadkőműves buzgalom rendre nekilát az új világrend megtervezésének. S úgy vannak vele, mint a viccben a rabbi, akit felkeres egy hitközösségi tag azzal a gonddal, hogy beteg a lova. A rabbi egyik tanácsot a másik után adja, de a ló egyre betegebb lesz, végül megdöglik. A rabbi sajnálkozik: Kár, mert lett volna még néhány ötletem. Az új világrend megvan. Úgy hívják, hogy Egyház. Csak fel kell ismerni a maga valódi lényege szerint és hitelesen be kell mutatni. Szent II. János Pál pápától hallottuk: „Iratkozzatok be, testvéreim. a szentek iskolájába, akik az eucharisztikus élet nagy mesterei”.